Sokat, nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi időben. A hibáimon, a hibáidon. Ami történt. Volt időm. Másképp csinálnék pár dolgot. Változnék, átértékelnék. Fontos vagy és ez Örök! Tudom most azt gondolod, ez hazugság, akkor miért nem voltam ott amikor szükséged volt rám?! Nagyon fontos és értékes, el sem tudom mondani mennyire. Önző voltam, csak arra figyeltem amire nem kellett volna. A saját félelmeimre, kételyeimre. Ez volt az oka! Rád kellett volna odafigyelnem, belátom, te voltál a gyengébb, a védtelenebb a kapcsolatunkban, bár igyekeztél nem ezt a látszatot kelteni előttem. Féltem ha majd én leszek a gyengébb nem leszel majd mellettem. Most azt gondolom ezen változtathatunk, közösen. Az a kis dög a sarokban azt mondja "rajta, folytassátok, még nincs nagy baj, jó úton haladtok, nem ment tönkre semmi...", de a kis szemét csak nekem súg ilyeneket... nálam lakik velem él és még vendégségbe sem megy egyedül hozzád... és én egyedül hiába is hiszem el amit mond. Kevés vagyok. Lehetek sokkal több, de csak akkor ha segítesz. Ha akarsz és akarod. Másképp nem megy. Másképp, a segítséged nélkül, együtt sem menne. Nem úgy, nem olyan jól. Egyedül nem csinálhatom. Értelmetlen volna.

Nem tudom miért reménykedek még mindig. Nem tudom miért hiszem azt, bármikor tudnám folytatni. Talán még változhatnak a dolgok. Hiszen Te mondtad. Én viszont tudom mi az ami nem változik és ezért hiszek még mindig. Amit érzek az első perctől kezdve állandóan itt van... ez fix!
Benned már csak a rossz emlékek, rossz érzések, el nem ért közös célok vannak? Nem volt másunk, mindig a pillanatnak éltünk? Részemről másként néz ki a dolog. Bennem élénken élnek a szép emlékek is! Sok apróságot és értékes emléket idézek fel nap mint nap, többnyire akaratlanul. Sokszor nem is maguk a történések azok amik emlékezetessé váltak, hanem az érzések és az egymásról megtanult nagyon fontos apró tudnivalók, kis titkok, szokások, gondolatok, érzések, benyomások, odamondások... A helyzetek amikbe együtt kerültünk, és a spontán megtörtént olykor-olykor viccesen vagy éppen balul elsült meglepetésszerű élmények amiket egymásnak szereztünk. Tudod, írhatnék egy kis ötperces regényt erotikával és szexualitással túlfűtve de úgy gondolom hogy azokat a kincseket, az emlékeinket megtartom magunknak. Csodálatosak voltak. Az elsőtől az utolsóig. Félek, elfelejted ezeket és csak a rosszra emlékszel, pedig rengeteg szép és vidám emlékünk is van amit felidézhetnénk. 
Nehéz úgy írni, hogy ugyanazon gondolatok és érzések az olvasóban - benned - kronologikusan ugyanakkor jelenjenek meg mint íráskor bennem. Te most biztosan nem azt gondolod és érzed amit én.

Annyira szívesen írnék példákat a jó dolgokra, csalnék mosolyt az arcodra és a szemedbe huncut csillogást ahogyan rég, csak engedned kellene egy picit... Annyira kikívánkoznak a gondolataim, legalább annyira mint a könnyeim, de még nem jött el az idejük, még nem engedem.

Talán a mi volt kérdést hozzávetőlegesen nagy vonalakban sikerül átadnom.... Mi történt? Beléd szerettem, egymásra támaszkodtunk. Éltünk, örültünk, kétségbe estünk. Tévképzetekre alapoztunk, titkoltunk, szerelembe estem, racionalizáltál, és talán nem hitted el, nem hittél bennem... gyűrűzött, kétkedve hittem el hogy többet érek, december lett, Karácsony, és te felnyitottad a szemem, tervezni kezdtem, célt akartam, megtanítottál tenni érte... Én nem figyeltem Rád, az érzéseidre! Nem figyeltél rám, az érzéseimre! Sikerült bántanom akaratlanul, azt akit szeretek, pedig nem akartam. Minden alkalommal sikerült valamilyen komoly hibát elkövetnem. Valamit nem úgy csinálni ahogy kellett volna, ahogyan szerettem volna. Kezdve a legapróbb figyelmetlenségekkel, haladva a legnagyobb és legtiszteletlenebb-sértőbb meggondolatlan kijelentésekig. Számtalanszor akkora baklövéseket művelve, amiket én magam sem bocsájtok meg magamnak. Ez visszafelé is igaz, de mindig igyekeztem magamban tartani és nem bántani, nem lelkiismeret furdalást okozni, mert hibázhatunk, tévedhetünk sőt ...de tanulnunk kell belőle és ha megbánjuk akkor talán nem fordul elő többet. Ezt -  most úgy látom - még mindkettőnknek gyakorolnunk kell.  

Késő van, vagy korán. Mindegy, ha van még borom folytatom.... de mégsem. Majd legközelebb.
Ami VAN, illetve annak a hiányát ami nincs azt ma már nincs erőm kifejteni, elfáradtam.
Borom még van, de hiába... erőm már fogytán... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.